2010. október 17., vasárnap

This is the Midwest way

Kedves Olvasgatóim!
Rájöttem azért vetődök ide olyan ritkán, hogy Nektek minél teljesebb olvasási élményt nyújtsak.

Gondolok itt arra, hogy megkíméllek titeket az unalmas mindennapjaim részleteinek taglalásától és csak az érdekes részekre koncentrálhassak. Ha ez Neked Kedves Olvasóm nem így tűnik, sajnálom ez van, ezt kell szeretni.

Nos hát az elmúlt egy hónapom nem fog olyan izgalmakban bővelkedni, mint az előző bejegyzésem.
Szeptember vége felé elkezdtek szivárogni a megrendelések a cégek részéről és mi is kezdtünk bele lendülni a munkába, ami az esőzést követő szárazságnak köszönhetően kezdett néha hasonlítani egy könnyedebb külszíni fejtésre. El is hajtogattam a mintázó vasamat rendesen, nem győztem vissza egyenesítgetni. Sebaj az idő pénz és hát ráérünk, csak a managerünk nem így gondolta, úgyhogy kiosztott rendes napi adagokat, ezalatt olyan napi 120 hektár körüli adagot értek. Röhögtek is rajtam a munkások akik az egyik területen a dréncsövezeknek ásták az árkot, hogy mit össze nem ugrálok már. Aztán mikor kipróbálták akkor leolvadt a mosoly az arcukról. Hja markolóval könnyebb, mint kenyérgőzzel.Aztán két héttel ezelőtt a megrendelések ebben a régióban kezdtek elapadni - mint később megtudtam- ezért vasárnap délután kaptam egy telefont, hogy estére illen odaérnem Iowába, mert az elkövetkezendő pár napban ott fogok dolgozgatni. Gyorsan lezavartam a családi csevejeket. Nagyszüleimmel is sikerült Skype-on köszönnünk egymásnak és pár szór váltanunk. Jó volt látni az arcukat és a meglepetést, hogy ilyen távolságból is láthatjuk egymást. A modern technika áldása, merthogy ilyen is van neki a rengeteg hátránya mellett. Nos ezek után estefelé sikerült megérkeznem Des Moines környékére és hát mikor megkérdeztem az ottani managert, hogy akkor mi lesz velem, hát ő még azt se tudta, hogy én érkezem. Némi telefonváltás után letisztáztuk a helyzetet és megegyeztünk a hol és mikorban. Ezután következett három egyhangú munkával eltöltött nap, amit csak az dobott fel, hogy a harmadik napi szállásomul szolgáló városkában ráakadtam egy kínai étteremre, ahol sikerült némi elégetni való szénhidrátra és egyebekre szert tennem. Ideje is volt már valami rendes éteknek a Snickers -illetve mostanában a Milky Way (ami itt a Marsnak felel meg) felkerült a kedvencek listájára - és kóla kombináció után, mert rendesen el voltam éhezve. Mindeközben folyamatosan azzal a kérdéssel bombáztam az ottani managert, hogy akkor meddig is leszek itt és hogyan tovább. De a sűrű vállvonogatáson kívül mást nem tudott mondani. Aztán csütörtökön délután rámszólt telefonon, hogy az aktuális területet fejezzem be aztán fordítsam a kocsi orrát nyugatnak, megyek vissza Nebraskába. Visszaérkezvén pár unalmas mintázgatással eltöltött nap után bekövetkezett lakótársam 22ik születésnapjának ünneplése, amire a másik két ide Nebraskába küldött ukrán versenyző is hivatalos volt, sőt még a managerünk is tiszteletét tette két sör erejéig, aztán a kelet európai versenyzők nekiláttak, hogy eltakarítsák a vodkát amit kalandos úton sikerült beszereznünk. A kaland annyi volt, hogy Ivan megvásárolta őket, majd egész egyszerűen elfelejtette elhozni. Így hát a vendégek érkezése előtt rövid idővel bevágódtunk a járgányba és irány a Walmart. Azért vicces volt mikor az egyik hölgy megjegyezte a másiknak: Ugye mondtam, hogy még ma este vissza fognak érte jönni.
Aztán a ruszki versenyzők szép lassan elfogyasztottak két üveg vodkát és szép lassan leittasodtak, mondjuk az általam elfogyasztott rummennyiség  is hatással volt rám is. Előkerült egy gitár is, egyszóval jól elvoltunk. Másnap kicsiny lakhelyünk inkább hasonlított bombatámadás sújtotta területre, mint lakóhelyre, arról nem is beszélve, hogy az egész apartmanban padlószőnyeg van. Ötletes volt feltakarítani a wc környékét miután az egyik versenyző nem bírta a tempót. Miután feltakarítottunk, az ünnepelt és Vova nekiláttak elpusztítani az utolsó üveg vodkát nehogy má megromoljon felkiáltással. Az ünnepeltre a totálkáros jelző kevés lenne a lakásra meg a fentebb írt jelző szuperlatívuszokkal bővített kiadása lenne a legjobb. Így hát morogva takarítottam meg mostam(!). Aztán hétfő reggel egy érdekes telefonbeszélgetés zajlott le Timmel (az itteni managerünk).
-Akkor hol is találkozunk pontosan?
-Holdrege a benzinkúton a nyugati oldalon. Összepakoltál?
-Nem. Miért is kellene?
-Mész Iowába dolgozni.
Picit meglepő volt, de gyorsan átlendülve a sokkon, nekiláttunk a munkának, aztán délután útnak eredtem, de úgy hogy semmit se tudtam arról, hogy hova megyek, mit és merre csinálok. Vicces cég ez.Aztán útközben megkaptam az útirányt, meg hogy kivel fogok dolgozni és hogy nála lesznek az utasítások. Kiderült, hogy Iowa, Nebraska és Missouri állam találkozásainál lévő területeken fogunk dolgozni. Akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent az, hogy Missouri Völgye Kft.Aztán szép lassan rájöttünk, hogy mi most itten nagy szopatásnak vagyunk kitéve, mert a területek tekintve a földrajzi elrendeződést igencsak lejtenek és az eróziót mérséklendő, a teraszos kialakítás az uralkodó. Nem szeretném részletezni, hogy milyen kínlódással jár az ilyen területeken a napi limit (500 acre végrehajtása). Annyit mondok csak, hogy majdnem megduplázza a munkaidőt, hogy a teraszok körül kell keringeni és száguldozni, hogy megtaláljuk a mintavételi pontot. Itten Keith-el dolgoztam együtt, az együtt dolgozást úgy értem, hogy este találkoztunk egy szobában csöveztünk és reggel búcsút intettünk. Volt olyan területem, ami tavaly még legelő volt, azonban idén feltörték a területet teraszokat építettek és készen áll az intenzív művelésre, csak a feltörés következtében, ha 3 mérföld/óránál gyorsabban mentem a gépem darabokra akart esni. Legalább annyi időbe telt végezni vele, mintha háromszor akkora lenne, oszt mikor jön a telefon az irodából akkor magyarázd meg, hogy mi is van. Ezekkel a területekkel csütörtökre végeztünk és vissza is zavartak minket Nebraska keleti részére, hogy ott is van pár terület amit meg kéne csinálni. Lincoln környékén meg katonai repülőtér környékén mintáztam, ahol volt egy helikopterpilóta aki azzal szórakozott, hogy minél alacsonyabban röpködjön, ha nem féltem volna a géppuskától ami az ablakban kuksolt, meg is dobálhattam volna. Aztán meg a polgári reptér környékén dolgoztam, bambulásom következtében sikerült is defektet szereznem egy szép nagy gödörben, amit egy kombájn hagyott maga után az erősen felázott talajnak köszönhetően. A defekt sajnos nagyobbra sikerült annál, amit én orvosolhattam volna a defektjavító szettemmel. Némi telefonálás után sikerült egy a cég partnerségébe tartozó Coop telephelyén megjavítani a defektet és immár vígan vágtázhattam a következő területre, ahol éppen permeteztek. Mit csinál a jól nevelt növényvédős? Miután nyugtázza, hogy csak gyomirtó vígan behajt a területre aztán meg csodálkozik, hogy taknya-nyála összefolyik. Aztán a következő területen mit ad isten, már megint összefutunk és már régi ismerősként integettünk egymásnak, bár lehet, hogy a fickó csak azt mutogatta, hogy takarodjak már onnét. Na ez a terület álomhoz volt hasonló, rémálomhoz. Itten csak a körülhatárolást tudtam elvégezni, a mintázás másnapra maradt. Igyekeztem a kocsim oldalát a szállásunk irányába fordítani és a reggel még gondosan elkért címet a navigációba betáplálni, aztán komoly bizalommal a tomtom iránt ráhagyni a navigációt. Hiba volt, ugyanis Lincoln nagyváros ellenkező oldalára vezetett, persze a belvároson keresztül, ahol tombolt a péntek esti láz. Némi telefonálgatás után Keith megkeresett és visszanavigált, de nem voltam boldog, mert a kocsim első fékberendezése már két napja olyan csikorgással és kormányszitálással járt, hogy kicsit kezdtem megijedni. Szombaton Keith születésnapján az elfogyasztott egy sörtől kába(!) fejjel ébredtünk és kitörő életörömmel vágtunk neki a napnak. Miután befejeztem az előző napról maradt területemet nekivágtam, hogy felleljem a következőt. Itt jött a meglepetés, mert az oda vezető utakon ki volt táblázva, hogy az út zárva, de hát más választás nem lévén behajtottam. Kiderült, hogy csak a hidak miatt van lezárva, bár a táblák félrehajigálva és a hídon túl kamionok parkoltak. Így hát hánytam egy pár keresztet és ami a csövön kifér átrobogtam. Miután átértem a kamionosok mutattak egy másik utat, ami a földeken vezet keresztül. Szopacs.Aztán mikor nekiláttam volna a munkának előkerült a farmer aki közölte, hogy ezt itt tavaly mintázták és most nem kell (két mintázás között négy évnek kell eltelnie). Némi telefonáció után tisztáztuk, hogy csak az egyik fele van rendben a másik fele még rám vár. neki is láttam, és legnagyobb örömömre ez a terület is tele volt teraszokkal és az egyiken sikerült is felborulnom a kvaddal, hálistennek csak a számítógépet tartalmazó doboz tört le. Ezek után visszarendeltek, kapott a kvadom egy új számítógépet én meg egy másik járgány (Golyó kedvéért, Chevrolet Silverado 1500 4,3 liter v6) a laikusok kedvéért egy szép böszme nagy pickup. El is öntött az amerikai feeling, mivel ez a járgány könnyedén vontatta a trélert és nem erőlködve mint az előző.
Hát ennyi lett volna a történés velem mostanság.
Lehet, hogy ezen a héten is útnak eredek, mert Tim azt mondta hogy megint nincs elég megrendelés.

Jók legyetek!

2010. szeptember 23., csütörtök

Újra itt

Nos hát kedves Bloggerek és Bloggerinák, újra megjelentem, hogy digitális betűimmel bepillantást nyerhessetek kicsiny életem elmúlt hónapjának főbb történéseibe.

    Sokáig gondolkoztam rajta, hogy mire is fogjam hiányomat: időhiány, internethiány, ínhüvelygyulladás, de aztán rájöttem, hogy egész egyszerűen elfogyott a közlési kedvem.

    No de most igyekszem bepótolni az elmaradt írásaimat.

    Kezdeném azzal, hogy amikor elhagytuk Pratt városkáját, több volt bennem az öröm, mint a szomorúság. Azt hiszem a korábbi írásaim nyomán ez érthető. Hosszas készülődés után a kitűzött időpontnál két órával később, sikeresen elhagytam az otthonunkul szolgáló Econo Lodge motelt Camillo és Gonzalo társaságában.

    TomTomunk sikeresen magáévá tette a címet Kansas City központja. Aztán olyan 100 mérföld után megálltunk egy Starbucks-nál és igénybe vettük az ingyenes wifit szálláskeresés céljából. Rövid idő alatt sikeresen találtunk egy olcsó motelt ami közel van a Kansas City szívébe vezető autópályához és még olcsó is.Egy kis érdekesség Kansas City már nem Kansasben van, hanem a szomszédos Missouri államban éppen a a két állam határán. Ezután pár hosszú és egyhangú mérföld követett, amit a hőség és a légkondicionáló hiánya kicsit megnehezített. Szállásunk elfoglalása után némi hűsölés következett és igénybe vettük a szálloda medencéjét is mindez csak 35 dollár/fő, igazán jó választás volt. Esteledvén úgy döntöttünk, hogy rohammal és előzetes ismeretek nélkül bevesszük a belvárost. Beletelt egy pár mérföldbe mire ráleltünk az éjszakai élet színhelyéül szolgáló "stadionra". A stadiont később megmagyarázom, de ettől függetlenül a belvárosnak azon része erős pezsgésben volt. Bárok, szórakozóhelyek, limuzinok, partybuszok és rendőrök(!) mindenhol. Mondjuk a rendőrök ezen az estén a közterületen történő részegeskedés kezdetű törvényt nem vették olyan szigorúan. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a rendőröknek van is respektje itt és az emberek is igyekeznek kulturáltan viselkedni, akinek meg ez nem megy, annak ott a barátai, akinek ez sincs... hát az az állam vendége egy kellemetlen ébredésre. Nos bebóklásztuk az éccakai belvárost, ami hozzá kell tennem nem volt valami hatalmas, de Pratt városkája után nekünk ez volt maga a Kánaán. És bóklászásunk közben ráleltünk egy hatalmas stadionra, ami maga is egy hatalmas szórakozóhely színpaddal, bárpultokkal ülőhelyekkel és igen rendőrökkel tele. Emellett azonban rengeteg bár nyílik ebből a hatalmas térből, ahova rengetegen akarnak bejutni. Nekünk szerencsénk volt, hogy korábban érkeztünk és így jó helyünk volt. Hát én még ennyi leánybúcsút, mint aznap este nem láttam. No és itt Gonzalóra esett a vezetés sora, így hát Camillóval nekiláttunk ráhangolódni az estére, ami annyira jól sikerült, hogy másnap az összes agávékaktuszt ki akartam irtani. Itten ugyanis az volt a legolcsóbb (nem úgy mint nálunk a vodka) és amikor kértem hozzá citromot és sót akkor a pincér elkezdte keresgélni a hölgytársaságunkat, egy kicsit kínosan éreztem magam. De aztán már bátor voltam és körítés nélkül fogyasztottam, balszerencsémre. Aztán Camillo kezdett laposakat pislogni (neki van az a szokása, hogy amikor eleget ivott akkor egész egyszerűen elalszik), nekiláttunk megkeresni a kocsinkat és hát tizenpár mérföld után sikeresen magunkévá tettük az ágyunkat, vagy az tett minket magáévá, ki emlékszik arra már.Másnap eldöntöttük, hogy addig innen el nem megyünk míg a belvárost be nem bóklásztunk. Így hát másnapos fejjel mindenféle térkép és helyismeret nélkül belőttük az irányt és Gyia Martin (így neveztem el azt a Chevy Astrót amibe majdnem 5000 mérföldet beletekertem). Kisebb bóklászás után ráleltünk a helyi piacra, ahol meg kellett állapítanom, hogy a gazdag országoknak mást jelent a piac, mint otthon, de azért jó volt, nem beszélve az olasz bolt meglepetéseiről és az arab hölgy által árusított fűszerek mindent betöltő illatáról mindez némi kesernyés siratójellegű blues zenével karöltve igazán egyedi hangulatot adott a piacnak, miközben a közepesen átsült steakünket fogyasztottuk. A zenészre többen is megjegyezték, hogy olyan mintha epilepsziás rohama lenne, de nekem tetszett és meg is vendégeltem egy sörre, amit nagyon hálásan fogadott az úriember. Feltöltekezve vágtunk neki az újabb sétánknak aminek a Missouri folyó volt az úticélja. Amit kisebb kitérőkkel és egy kedves idegenvezető hölgy segítségével sikeresen meg is leltünk, némi fotózkodás után úgy döntöttünk itt az ideje Iowának venni az irányt. Camillo hamar feladta a vezetést a másnaposágra hivatkozva, így alkalmam nyílt kamatoztatni a hosszas évek alatt gyakorolt másnapos vezetési tudásomat.
   Iowába megérkezvén két dolog volt amit rögtön éreztünk:
az idő sokkal inkább elviselhető, mint lent délen és, hogy megérkezésünknek a szúnyogok örültek legjobban. Minekutána bevettük magunkat egy motelba, nevezetesen a Viking motelba, ami az elkövetkező pár hétben többször is igénybe vettünk. Az elkövetkező napok hosszabb rövidebb unatkozással teltek el, aminek során bepillantást nyertem a kolumbiai és a chilei konyha remekeibe és bepillantást engedtem a magyar konyha fűszeres ízvilágába. Aztán a hét közepén az orosz front Jorgével lábuk közé kapta az utat és nekivágott egy olyan 20 órás utazásnak a tengerpartra, mi pedig beköltöztünk a házba és csaptunk egy búcsúbulit a távollétükben. Aztán a hét vége felé egyre eősebb késztetést éreztünk, hogy Chicagót is megismerjük ama partizán módszereinkkel, mint Omaha és Kansas City esetében. Így esett hát, hogy pénteken megindultunk mi is. Semmi ötletünk nem volt, hogy mit csinálunk, merre megyünk csak azt tudtuk, hogy hol fogunk aludni első este. Ismét egy hosszabb utazás következett, de itt kaptunk egy olyan vihart, hogy minden elképzelhető imádság eszembe jutott még bérmakoromból, de azért csak nyomtam a gázt, mert ha olyankor megállsz, az nem a legegészségesebb döntés. Így hát a péntek délutáni csúcsforgalom idején sikeresen magunkévá tettük Buddha összes tanítását, míg a dugóban ültünk. Csak eljutottunk a szállodánkba, ami meg kellett állapítanunk a fekete negyed szívében volt, ami nem volt egy biztonságos érzés, de ez is olyan mint a kutyákkal, amíg nem mutatsz félelmet addig nem harap. A hotelben található katalógusok böngészése közben úgy döntöttünk, hogy a Chinatown lesz legjobb választás aznap estére. Ennek én kifejezetten örültem, hát még a gyomrom. Kavarogtunk egy darabig, de Fortuna velünk volt. Sétafikáltunk, nézelődtünk én megmosolyogtam a Pon Cho rendszámú mercedest, egészen addig míg meg nem találtuk álmaim éttermét, egyenesen Szecsuánból ideimportálva. Nem sokat kellett győzködnöm az urakat, hogy együnk. Hogy is mondjam, nekem maga volt a mennyország de Camillo és Gonzalo se panaszkodott. A vége az lett, hogy némi súlyfelesleggel, de boldog mosollyal az arcomon távoztam az étteremből, tőlem ezek után jöhet a világvége is, nem érdekel. A következő program aznap estére Chicago by night, autós idegenvezetés ala Gonzalo. Azért egy szeszboltba betévedtem a vacsorát megkoronázandó és az emésztés segítendő. Hát amit ott láttunk - mármint a belvárosban- azt nehéz lenne visszaadni, ezért csak címszavakat írok és mindenkinek a fantáziájára bízom. Emberek tömkelege, kortól nemtől, származástól függetlenül. ki papucsban rövid gatyába és trikóban, aztán voltak a hölgyek azokban az elképesztően rövid ruhákban aminek ha meghúzod a rojtját már fáj, elegáns üzletemberek kigombolt ingnyakkal meglazított nyakkendővel és persze az ún alternatív stílus követői. Pubok, sztriptízbárok, diszkók, limuzinok, tragacsok, luxusjárgányok, rengeteg taxi és persze rendőrök. Pezsgő életöröm és hamis csillogás. Mikor elteltünk a látvánnyal kiadtuk az utasítást Tomtomnak, hogy akkor mostmár vigyé aludni minket, mire ő tanácstalanul széttárta a kezeit és csak újratervezett. Így hát maradt a józan ész és nagy nehezen ki is keveredtünk a toronyházak közül, ahol már a navigációnk is magára talált. Aztán persze a hotelban sikerült kipróbáltatnom az urakkal a jégermestert. Meg is kedvelték gyorsan. És ezzel nyugovóra is tértünk.
Másnap a szálláskeresést öszekötöttük egy alapos eltévedéssel, ugyanis a navigáció nem ismerte a pontos címet, így jópár alkalommal megálltunk kérdezősködni. Hanem amikor megtaláltuk a szállást, majdnem kezetcsókoltunk Camillónak. Olcsóért olyan motelt talált, amiből már csak az úszómedence hiányzott. Igazán remek helyen volt, amolyan csendes szűk utcácskák vették körül, ahol a házak téglából épültek és borostyánnal benőve terültek el az hatalmas faóriások tövében. Nos a mi motelünk is több ilyen ház összeépítéséből épült fel. Igazi nemzetközi közösség jött össze ott, volt Németországban tanító portugál hölgy aki itt fejezte be az amerikai nagyvárosok meglátogatását, volt egy kanadai úriember, aki kerékpárral járta be dél és észak Amerika javarészét. Ennek köszönhetően az estéink mindig ivászatba torkolltak, annak ellenére, hogy az elkövetkezendő három napban majdnem 20 mérföldet gyalogoltunk le ha nem többet. Ennél fogva a reggelit övező dupla energialöket (kávé, energiaital) előtt egyikünknek se volt igazán civilizált a viselkedése. Visszatérve szombati napunk a michigani tó felderítésével és a Hancock torony bevételével telt. Hát a Hancock torony a több mint 300 méteres kilátójával csak a második legmagasabban elhelyezkedő kilátó Chicagóban, de azért mikor fölértünk a lifttel a 93-ik emeletre a fülem még csak akkor kezdett bedugulni. Egyszóval gyors volt, de volt még egy expressz lift is amit 10 dolláros felárért lehetett igénybe venni. Csodálatos kilátás nyílt, el is bámészkodtunk itt egy darabig, sőt volt egy hálóval bevont nyitott folyosó és itt rájöttünk, hogy miért is hívják szeles városnak Chicagót. Életem egyik legmagasabb sörének is boldog tulajdonosa lehettem, persze nem olcsón, de kit érdekelt az ilyen apróság akkor. Miután kibámészkodtuk magunkat, belőttük az irányt és visszatértünk a motelba, ahol némi kulturált sörfogyasztás közepette elhatároztuk, hogy belevetjük magunkat az éjszakai életbe. El is indultunk gyalog, de pár méter után úgy döntöttük, hogy ma este urak módjára mulatunk, így hát fogtunk egy taxit és irány a legközelebbi bár. Na itt a bárokat úgy kell elképzelni, hogy az utcafront szélességével a jellemző szélesség, de az hosszan elnyúlik hátrafelé. Értsd 3 méter széles és 30 méter hosszú, ez volt a jellemző. Rengeteg ember kis helyen összezsúfolva, ezért hát taktikát váltottunk. Egy bárban csak egy ital elfogyasztásáig tartózkodtunk. Ezt a tendenciát elég sokáig folytattuk, bár én olyan 6 körül elvesztettem a számolás fonalát. Aztán erre ráunva, más szórakozás után néztünk és szerencsénkre a megkérdezett úriember tősgyökeres chicagói volt, így útbaigazított minket a szerényebb pénztárcájú vendégek részére szóló bárok környékére. Taxiba be, ahol Camillo ismételten nekiállt laposakat pislogni, de bennem meg Gonzalóban még benne volt a mehetnék. Így miután megérkeztünk a szemmel láthatóan is olcsóbb bárok környékére, mi elhagytuk a taxit míg Camillo eltaxizott aludni. Az ezt követő történésekre csak az egyik boltban látott felirattal tudok szolgálni: Ami Chicagóban történt, az ott is marad. Lényeg a lényeg, hogy másnap az ébredéskor a marokkói reggeli közepén a bitang erős tea kezdett magamhoz téríteni. Felébredve, de nem éppen feltöltődve a metróra vetettük magunkat, hogy a város másik végéből sétálva tegyük magunkévá a látnivalókat. Így sikerült eljutnunk a Sears vagy Willis torony kilátójába ami 400 méter magas kilátójával Észak Amerika legmagasabb tornyának számít. Szegény gyomrom a negyvenedik emelet táján kapott észbe, hogy az neki nem olyan jó, ha ilyen gyorsan váltunk emeletet, de szerencsére 100 emelet megtétele csak 18 másodpercig tartott. Számoltam. Na itten a tervezők valami perverz örömből kitalálták, hogy vastag plexiből készült üvegkalickát toldanak az épülethez, hát hadd ne mondjam kikönyökölt az arcomra a rémület, mikor a lábaim alatt megpillantottam a 400 méterre lévő járdaszintet. Ami ezután következett azt a látnivalók tömkelege jelzővel tudnám leírni. A Magnificant Mile nevezetű bevásárlóutca mindenfélét árusító boltjai, a Blues Háza, a yacht kikötők, a nagyon drága autók szalonja és még ki tudja mi minden. Aztán a vasárnapunkat némi kulturált vodka fogyasztással zártuk az orosz hölgyek társaságában. Másnap az osztrák kávézóban fogyasztott saláta mellé fogyasztott energiaital hatására kezdtem fölriadni. Mivel testünk legtöbb porcikája sajgott, főképp azok amelyek az alkoholbontásért felelősek, ezért úgy döntöttünk, hogy ma strandolunk. Azám csak fürdőgatya nincs, így elkeseredett hajsza indult olcsó fürdőgatyáért. Egy órával később és 20 dollárral könnyebben Gonzalóval ketten boldog tulajdonosai voltunk egy egy fürdőgatyának. De előtte még föl kellett vennünk Vasját valahol, mert ő nem tartott a többiekkel az óceánhoz, hanem megszállt itt Chicagóban egy pár napra egy barátjánál. A barátja egy kiköpött ruszki maffiózónak nézett ki minden előítélet nélkül és a fekete VW Passat is kezdte hihetetlenné tenni a pizzériában diszpécserként betöltött állásmeséjét. Mindegy is. Elhatároztuk, hogy mielőtt strandolunk, még meglátogatjuk a mesterséges félszigetre épített Navy Pier nevezetű szórakoztató parkot. Itt rövid séta után végeztünk és az utolsó napra való tekintettel taxival érkeztünk meg a strandra. A strand egyébként valami elképesztő legalábbis nekem, adva van egy gyönyörű tiszta homokos strand mellette egy keskeny parksáv, majd egy autópálya és kezdődnek a toronyházak. Aki akar ebédidőben leugorhat megmártózni. A legjobb kúra a másnaposságra, újra rá kellett jönnöm az úszás. Némi heverészés után megállapítottuk, hogy most már tudjuk hova dugják el az amerikaiak a szép menyecskéket. Hát ide Chicagóba, ezért nem marad egy szép se vidéken. Ezen a szemétségen dohogva beültünk egy étterembe, hogy megkóstoljuk azt a híres nevezetes chicagói hotdogot, ami csalódást okozott.
Rengeteg élménnyel eltelve, szomorú szívvel búcsút vettünk Chicagótól és a kocsi orrát Iowának fordítottuk. Camillo megint rámtukmálta a kormányt fáradtságra hivatkozva, amit könnyen elnéztünk neki, hiszen ő volt a fényképész és az idegenvezető. Így hát egy szép pohár kávét magamhoz véve letekertem pár mérföldet vissza, ami a teliholdas éjszakát tekintve élményszámba ment.
Ezután rettentő unalmas és egyhangú napok következtek, amit csak néha szakítottak meg egy két munkával pl.: vigyek egy lakóautót Minnesotába és hozzak vissza egy régi teherautót vagy vigyünk el két furgont és kvadot Dél Dakotába, hogy ne az újaknak kelljen velük oda túrázni. Aztán egy hét elteltével, megkaptam az utasítást menjek Minneapolisba a reptérre és vegyen föl az első újonnan érkező úriembert, innentől kezdve az események felgyorsultak és folyamatosan érkeztem a világ a minden tájáról az újoncok. Az érkezés nyolc versenyzővel zárult akik Ukrajnából érkeztek. Összesen tehát 14 új versenyző érkezett: 2 Kolumbiából, 1 Brazíliából, 1 a Fülöp Szigetekről, 1 Argentínából, 1 Moldovából és 8 Ukrajnából. A rákövetkező napokban fölpörögtek az események mert ezt a 14 embert folyton mozgásban kellett tartani, hotelról hotelra vándorolva, a mindennapi papírmunka ügyintézés céljából. Itt fölcsaptam amolyan önjelölt szervezőnek a káosz elkerülése végett. Nem volt egy kellemes feladat mint később kiderült. De aztán egy pár nap múlva eljutottunk abba a szálodába, ahol két napnál többet is töltöttünk egyhuzamban, aholis a céges hitelkártyám először mondott csütörtököt. Kellemetlen volt, mert egy fárasztó nap után este kilenckor kiderült, hogy egyik céges bankkártya se működik. Így hát fogtuk magunkat és visszatértünk az egy órányi autózásra lévő motelba, ahol csekket is elfogadunk és ismerték a managerünket. Másnap visszatérhettünk abba a szállodába és még a szálloda managere szabadkozott a kellemetlenségért, hogy nem működött a bankkártyánk. Furcsa egy felfogás.
Pár nap elteltével megalkottam néhány sztereotípiát is, az első: ha kettőnél több ukrán van egy helyen abból feltétlenül eszeveszett vodkázás lesz, a másik pedig ha háromnál több dél amerikai és egy labda van egy helyen abból focimeccs lesz. Teltek napok, mindenkinek meglettek a papírjai és vártuk, hogy kit hova fognak küldeni, mert hát a cégnek több államban is vannak érdekeltségei és majd szétszórják az embereket. Mígnem egy szép napon mikor Tom ( a nagyfőnök ) egy délelőtt tartott nekünk előadássorozatot, Chris közölte velem, hogy akkor te holnap Nebraskába mégy, de nyugodjak meg nem kell az egész szezont ott töltened, mert majd cserélődtök. Hát ez a cserélődés számomra amolyan kegyes hazugságnak tűnik, de majd meglátjuk. Így történt, hogy másnap délelőtt csütörtökön útnak eredtünk én és az új moldáv úriember Iván (akinek a nyelvtudása a saját bevallása szerint négy hónapos), Vova és egy ukrán versenyző. Mivel az indulás előtt elhúzódtak a javítgatások a furgonunkon ezért elég későn értünk úticélunkhoz. Az éjszakát hotelban töltöttük és másnap nekiláttunk, hogy bevegyük a lakhelyünket Vova és a cimborája Nebraska keleti részén kapta meg a szállását, míg mi utaztunk még egy pár mérföldet, mire ráleltünk szállásunkra egy farmon ahol a garázsépülethez toldott kis épületben van kicsiny lakhelyünk. Ez a kis lakás szépen felújított, csöndes(!) és csak félórányira van a legközelebbi nagyvárostól. Eleinte voltak problémák a wifivel, de most már minden probléma elhárult, még kábeltévénk is van havi 25 dollárért. Az egyik probléma az a kommunikáció, mert Ivánnak többször is el kell magyarázni valamit és akkor sem lehetsz benne biztos, hogy megértett. Sőt még ő van felháborodva, ha többszöri elmagyarázás után nem ért valamit, pedig néha már egy Activity nagymestert megszégyenítő módon mutogatok is a magyarázat mellé. Na de majd idővel csak változik. A másik probléma pedig az időjárás, mire rendesen kiszáradna minden, hogy a kombájnok beleállhatnának, mindig esik egy kis eső, ami a mi munkakezdésünket is jelentősen visszaveti. Így lassan két hete nem csinálunk mást csak naponta elszaladunk egy területre ( van olyan, hogy többször is ugyanoda) és gyakoroljuk a tudnivalókat. Unalmas, egyhangú és még pénzt is alig keresünk. Na de majd ha beindul a szezon akkor egymáson kívül más embert nem nagyon fogunk látni és mégötperc alvásért fogunk imádkozni, de akkor legalább keresünk pénzt.
Hát ennyi lett volna.
Jók legyetek!

2010. augusztus 13., péntek

Good bye Pratt, Good bye Machinery Link!

Nos kedves olvasoim csak idekeveredtem valahogy, hogy ehes szemeitek ujra falhassak betuimet. Nos tortenesek azok voltak az elmult ket hetben. Kezdenem azzal amivel legutolso irasomban tartottam az bekovetkezett. A kombajnok elfogytak es maradtak a tokolos munkak, ugy mint funyiras, takaritas, rendrakas es nemi szakmai munka nekem gyomirtozas formajaban. Ezzekkel a munkakkal ki is huztuk volna augusztus 20-ig, csak sajnos egy het elteltevel elfogytak a tennivalok. Igy hat kozos megegyezessel tavozunk innen augusztus 13an penteken. Egy erdekes pelda hogyan probaltak elfoglaltsagot talalni nekunk. Jott az ukaz, hogy negy kombajn megy egy farmer showra, ebbol kifolyolag ragyogniuk kell mint a Salamon tokenek. Meg volt a kis listam el is kezdtem folhajtani a masinakat, mikor az egyik szerelo megkerdezte, hogy hova is kell ez a negy kombajn es hat kozoltem vele, hogy mennek musorozni. Nemi homlokrancolas es tanacskozas utan ez a lista leolvadt kettore. Es hat ezeket takaritottuk 2 kemeny napig, maskor fel nap alatt meg voltunk vele. Aztan minden nap kellett valamit szoszmotolni rajtuk, hol itt volt egy kis takaritas, hol ott kellett porszivozni es ezek utan minden nap le kellett mosni a kulsejet, mert poros. Aztan megerdeklodtuk, megis mikor lesz az ominozus esemeny ahol ezek a jarganyok villantanak. Kiderult, hogy valamikor szeptember kozepen! Affene a kapitalista fajtajukat. Annyira unatkoztunk mar, hogy az esti sorozesekhez is lustak voltunk. Aztan penteken grillezgetes kozben felroppent a tema, hogy miert nem megyunk el Oklahoma City-be.Csupan negy ora es a belvarosa szepen kiepitett. Ropke tervezgetes utan megegyeztunk, hogy reggel hatkor indulunk, Camillo, Gonzalo es en. Csak annyira megorultunk magunknak, hogy elpoharazgattunk egy darabig. Ebbol kifolyolag a reggel hat orai indulas minden igyekezetunk ellenre elhuzodott egesz fel nyolcig. De aztan belehuztunk, mar amenyire a sebesseghatarok engedtek. Megerkeztunk, talaltunk egy olcso kis motelt (ahol sikeresen leamortizaltam az agyat), meglatogattuk a Hooters-t. Eme helyen, idomokkal boven megaldott holgyek ritka rovid ruhaban, szolgaljak fel az etelt es szolgalnak asztaltarsasagul. Kicsit borsos volt a szamla, de kit erdekelt az akkor.
Aztan hosszadalmas kavargas utan, megerkeztunk a belvarosba, ahol egy estig tarto setafikalas vette kezdetet. Aztan megerkezett Camillo egyik baratja Javier, aki jelenleg ott dolgozik es az o navigalasa alatt belevetettuk magunkat az ejszakaba.Es jo volt, leszamitva, hogy en voltam a sofor, de lassan megszokom.
Masnap 44 fokos hosegre ebredtunk, ami rosszul erintett minket tekintve, hogy a legkondicionalo aszondta, hogy o innentol nem mukodik. Elmeny volt, jobban elfaradtunk a hosegtol, mintha az egesz napot vegig dolgoztuk volna. Ha kidugtam a kezem az ablakon menet kozben, a menetszel szabalyosan egette az ember kezet. Visszaerkezesunkkor eszrevettuk, hogy az ruszki front a mi peldank nyoman kedvett kapott az utazgatashoz, ok elugrottak a szomszed varoskaba turistaskodni. No es aztan elkezdodott ez a het. Hat mar szabalyosan terden allva konyorogtunk valami munkaert, de aztan meguntuk es inkabb csondesen kamillazgattunk a huvoson. A heti tevekenysegunket az jellemzi legjobban, mikor a pihenohelyisegben tarsasjatekoztunk a fonok bejott es megjegyezte, hogy unalmas nap ugye. Mi csak szaporan bologattunk es jatszottunk tovabb. Egyszoval a hetunket leginkabb a Riziko nevu jatek es a padlopolirizas toltotte ki. Aztan tegnap este bucsubulit csaptunk, ami nagy fenykepezkedesbe fulladt, ugyanis az utolso del afrikai csapat is utnak ered. A mai pentek 13at sikerult egy masnapos ebredessel kezdenem, de az megvigasztalt amikor meglattam a tobbiek arcat. Holnap reggel Camillo, Gonzalo es En Kansas City fel e vesszuk az iranyt egy ujabb turistaskodo hetvege celjabol. Azert utazgatunk igy, mert Sasha es Vova a fejebe vette. hogy ok marpedig strandolni akarnak az oceannal. Es igy a nagyvarosos (New York, Washington, Chicago) es a Niagara vizeseses turaotletem el lett napolva.Azert jopofa otlet a kozep nyugatrol Amerika szivebol elutazni az oceanhoz es csak strandolgatni. A legkozelebbi part olyan 17 ora utazasra van.
Jok legyetek!

2010. augusztus 1., vasárnap

Előkerültem

Nos itt lennék újra. Az elmúl hét történései kicsit sűrűk voltak, úgyhogy kezdem is az elején.
Az aratási szezon beindult, ennek következtében beérkező kombájn nincs, csak kifelé szállítják őket, illetve ami beérkező azt az afrikai kiscsapatok gyorsan lekezelik Usa-szerte. Úgyhogy a holnapi napon fogjuk lemosni az utolsó kombájnt, valamiféle pezsgő hozzávágós búcsúztatáson gondolkoztunk, de aztán elfelejtődött a dolog. Kérdésemre a shop-manager elárulta, hogy kicsiny csapatunk megközelítőleg 160 kombájnt mosogatott el. Nem csoda, hogyha itt végzünk egy darabig nem akarok kombájnt látni, legfőképp dzsondírt nem! Az elmúlt héten Chris is meglátogatott minket Iowából, hogy lebeszéljük mikor is távozunk innen és meddig is akarunk nyaralni stb. Eme kis villámvizitnek persze komoly másnapos tünetei voltak a rákövetkező napon, de sebaj kihevertük, bár a teljesítményünk erősen konvergált a nulla felé. A másnapos tünetek tekintetében elég sikeres hetet zártam. A megelőző vasárnap sikerült egy igen érdekes úriemberrel alaposan bebólintanunk, bár nem bántam, mert tanulságos történeteket hallhattam egy a világot majd háromszor is körbedolgozó úriembertől. Mindenesetre Chris látogatása azzal a megegyezéssel zárult, hogy augusztus 20-án vesszünk a kalapunkat és angolosan távozunk. A centivagdosás mindennapos beszédtéma nálunk, amellett, hogy próbálunk rájönni ugyan mit fogunk itt csinálni: az elmosogatandó kombájnok elfogytak újabb adag csak szeptemberben érkezik. Eme kérdésemre a shop-manager (műhelyvezető) azt felelte, hogy ne aggódjak, talál ő munkát nekünk. Ennyi lett volna a dolgos hétköznapokról és most következzen a dologtalan hétvégék taglalása, ami igen rövidre és tömörre fog sikeredni.
Gyönyörű csillag- és holdfényes szombati estén belevetettük magunkat a pratti éjszakába. Két választásunk volt, egész pontosan két kocsma, ahol is az emberlétszám a pénteki csúcsforgalomnak köszönhetően, erősen vérszegény volt. Na de azért a második bárban, egy igen kedves és csinos bártündérre akadtunk így jól elszórakoztattuk egymást. Ő az általa készített koktélokkal, mi meg a nyelvi botlásainkkal. Jó kis este volt és kezdtem rájönni, hogy akadnak azért itt is csinosabb hölgyek. Azt nem tudom, hogy eme megállapítás a gyönyörű magyar hölgyek hosszútávú hiányának vagy csak a bárlátogatások sovány számának tudható be, de akkor nem is érdekelt. Ami igazán fölháborító, hogy este 11kor is 28 fok volt Celsiusban.
Aztán a mai napon, némi a -dél-afriaki uraktól elsajátított- grilltudásommal két napra való élelmiszert valósítottam meg 1-2 hűvös sör társaságában. Azonban a végén ez az élelmiszeradag három napra elegendőnek bizonyult, mert az urak meghívtak egy jó tányér eledelre amit ők készítettek. Meg kell mondjam, már most szeretem a konyhájukat, hát még ha megtanulom, hogy kell elkészíteni. Így most jóllakottan zárom soraimat a megint 28 fokos éjszakában.
Jók legyetek!

2010. július 22., csütörtök

Laza hét

A körülmények ezen a héten alkalmassá váltak arra, hogy hatalommal való visszaélést kövessek el.
Ha mán csapatvezírnek neveztek ki. Ugyanis a mosodában kezdtünk túl sokan lenni, én meg kezdtem nagyon unni a folyamatos pancsolást. Így hát mindennap leszerveztem asrácoknak a mosóban mindent és én meg más munka után nézelődtem a telephelyen. Így sikerült szert tennem a blow munkakörre, amit mindenki utál, mert abból áll, hogy elsőzör egy kommunális munkaeszközzel kifújatom a nagyja port és szalmatöreket a kombájn belsejéből, majd nagynyomású levegővel ugyanezt csak sokkal precízebben. Ez lenne a legszemetebb munkák legszemetebbje, mert az ember egész testfelületen viszket a szeméből pedig sárcsomókat bányász ki a szemüveg ellenére egyéb kényelmetlenségekről nem beszélve. De. Én élveztem, végre valami változatosság a folyamatos pacsálás után. Csak lassan elfogytak a kombájnok, amik erre a munkavégzésre szorultak, így hát egyik helyről a másikra sodródtam, segédkeztem karbantartási munkáknál, cseréltünk kombájnbelsőt stb. Míg a többiek a mosóban gályáztak. Aztán a végén minden egyéb munka elfogyott, csak a mosás maradt, így hát kénytelen voltam visszasorolni, de ez a hét amolyan munkahelyen belüli munkanélküliséggel ért föl. Akárcsak a kommunizmusban, ha munka nem volt akkor seperd föl az udvart. Elfogytak a beérkező kombájnok, mostantól a különböző helyekre vezényelt dél afrikai urakhoz érkeznek be a masinák és nekünk is elfogy a mosatlan, úgyhogy nem tudom mit fogunk itt csinálni egészen szeptember 1-ig, de a főnök szerint szükség lesz ránk. Majd lássuk mit dob a gép.
Hát ennyi lett volna.
Jók legyetek!

hallo hoe gaand dit met jou ek is lance en ek is dronk
dél-afrikai nyelvlecke
aki kitalálja, hogy mit jelent annak a vendége vagyok egy üccsire

2010. július 18., vasárnap

Nyugaton a helyzet változatlan

Eme számomra, emlékezetes mondattal tudnám jellemezni kicsiny életünk történéseit a forró és unalmas kansasi pusztában. Azért emlékezetes, mert a regény ami ezzel a címmel írodott, igen mély benyomást tesz az emberre. Két említésre méltó dolog történt velünk/velem az elmúlt jelentkezésem óta. Az egyik, hogy a pénteki grill partira idekeveredett egy hölgy -Emily-, aki eddig a legértelmesebb amerikai hölgy akivel eddigi kinttartózkodásom alatt találkoztam. Ezt rögtön az első kijelentésével megalapozta nálam, amikor is közölte, hogy itt az élet szívás és unalmas és semmit érő. Elmesélte azt is, hogy 3 hónapot Finnországban töltött, mint cserediák és hogy vissza kíván térni a vén Európába még.Sajnos ezután az este forgata félbe szakította társalgásunkat.  Arra is fényt derítettem, hogy ezek az amerikai urak minden nagyhangúskodásuk ellenére nem igazán nagyivók, mert előkerítettem a pálinkámat és végigkóstoltattam velük. Hát a fogadtatás igen vegyes volt, ki hányingerrel küszködött, ki meg köpdöste kifelé egyszóval papírkutya banda ez. Mindegyik nagyra van az ivási szokásaival, de csak ebből a felvizezett vérszegény sörökből képesek meginni sokat, ráadásul majdnem minden sörből van light és többnyire azt isszák.Azt is megtudtam, hogy a Dél-Afrikában is készítenek hasonlót, mint a mi pálinkánk és ott mampónak hívják és olyan üvegben árusítják ami egy körbe van kötegelve. Azért szerintem, ha kicsit megerőltetném magam, sikeresen az asztal alá zavarnám az urakat italozásban, mármint az amerikaiakat, mert a dél-afrikai urak azok más lapra tartoznak. De visszatart a betegség gondolata ami másnap kerítene hatalmába. Persze az amerikai uraknak is sokat kéne könyörögni, mint a szűzlánynak ama nevezetes estén.
A másik eseményes történés, az a mai napon történt mikor Gonzalóval az irányt a mosoda felé vettük. Miután betáraztuk a mosógépet némi kocsiban történő zenehallgatás mellett döntöttünk várakozás gyanánt. Öt azaz 5 perc zenehallgatás után, mikor a rádió elnémult kezdett bennem egy gyanú körvonalazódni, ami a az ismételt sikertelen indítási kísérleteim alatt bizonyítást nyert. Bizony a rádió leszopta az aksit öt perc után. Hát cigarettámat magamhoz véve, szépen visszabaktattam a motelba némi segítségért. Eme tevékenységemet az amerikai népek kocsijukból kitekintve különböző arckifejezéssel díjaztak. Volt aki lenézően, volt aki sajnálkozóan, de a többség furcsálta a tevékenységemet. De a lényeg sikeresen előkerítettünk egy bikakábelt és visszaérve életre keltettük kicsiny járgányunkat. Ez a kis kaland csak azért volt jó, mert így legalább nem unatkoztam míg a mosásszárítás befejeződött.
Üzenet vége.
Jók legyetek!

2010. július 14., szerda

Boldog évfordulót Francia Forradalom!

Eme nemes nap alkalmából írok, mert hiszen ezen a napon foglalták el a Bastille-t a Liberté, Égalité, Fraternité nevében (köszönet Menyhárt Tamás történelemtanáromnak aki beleverte ezt a fejünkbe).
Nos mostanság kicsiny életünk némi változásnak tekint elébe, mert megindult az aratási szezon más államokban is, így a dél afrikai urak kisebb csoportokban megindulnak Amerika szerte, hogy ne kelljen annyit fuvarozni a masinákat. Ami a legérdekesebb a dologban, hogy más államokban john deere telephelyeken fogják ugyanezt a munkát végezni. Mondjuk ha nekem is olyan 300 kombájnom lenne tőlük, én is elvárnám ezt. Ettől függetlenül véglegesítést nyert bennem ama gondolat, hogy egy nagy és gyorsan fejlődő céget napjainkban csakis személytelenül és szemét módon lehet sikerre vinni. Ezt nemcsak a konkurenciával szemben alkalmazott módszerekre értem, hanem arra is, ahogy a saját alkalmazottaiakkal bánnak. Ugyanis a megbecsülés vagy elismerés legcsekélyebb szikráját se tapasztalni a munka minőségét illetően, csak annyit hallunk mi is a saját munkánkat illetően, hogy remek, de ezt is a dél afrikai brigád tagjai hangoztatják. Na de hát az üzlet az üzlet, csak semmi személyeskedés. Ettől függetlenül az itteni nagyfőnöktől Lancetől sokat lehet tanulni, ahogyan ezt a telephelyet irányítja. Ebbe sikerült egy kis betekintést nyernem, ugyanis a minapába -abból a felhőből, amit én egy kis semmiségnek tituláltam- olyan vihar kerekedett, ahol olyan 100 mm esett le egy óra alatt némi jéggel kísérve. Én egy kicsit később láttam neki az iszkolásnak, ugyanis igyekeztem lecsukni a masina oldalait, nehogy a vihar leszaggassa. És hát a pihenőhelyiségbe rontottam be, aholis mint később kiderült éppen megbeszélés volt a csapatvezetőkkel. Ez csak akkor tudatosult bennem mikor leültem és hát gondoltam akkor én most angolosan távoznék is. Csak Lance másképp gondolta, mert megkérdezte a nevem és onnantól kezdve, hogy megjegyezte azt is elkönyvelte, hogy én vagyok kicsiny csapatunk szószólója. Nem voltam boldog, de legyen. Így hát volt alkalmam tanulmányozni a vezetési stílusát, ami után elgondolkoztam, hogy a Vezetési elméletek című tantárgy oktatóját ez az úriember két perc után röhögve küldené el, hogy nézzen más munka után. Amolyan életcsiszolt vezetési stílusa van, meg a fellépése is megvan hozzá (legalább kétszer akkora mint én széltében hosszában). Egyszóval szép nagy marha ember. És ama megbeszélésen azt is eldöntötték, hogy mivel a dél afrikai team hamarosan lelép, itt az ideje nekünk is megtanítani kombájnnal való forgolódást az udvarban - ami olyan jó 10perces séta az egyik végéből a másikba ha jól kilép az ember- és hát az elgondolást tett követte. Másnap szépen bójákból felépített nekünk a Lance és egy menedzser(Scott) egy kis tanpályát nekünk. A dolog alapvetően úgy néz ki, hogy van a mutogató (spotter) és van a sofőr. A lényeg ha balhé van azért a mutogató felelős, mert a sofőr csak követi a spotter utasításait.  Márpedig ha itt baj van az általában három nullával végződik lévén a kombájnok darabja 50 millió forint. Megnyugtató. Nos én Jorgével kerültem egy párba és hát az első főnökség előtt végrehajtott próbánk olyan felemásra sikerült.A másik csapatot a Camillo és Gonzales képezte ( a többiek nem akarnak vezetni) és hát a próba végeztével erős fejcsóválásra késztettük Lance-t. A döntés a bóják maradnak mi meg már két napja napi két órában gyakorlatozgatunk, de mondhatom mostmár egész jók vagyunk. Bár ebben a hőségben nem igazán üdítő és a gyakorlatozások végeztével úgy menekülünk vissza a mosóba. Ugyanis a hőség itten alulról verdesi a 40 Celsius fokot a páratartalom meg 80%os és csak ma volt olyan szerencsénk, hogy a szél is fújjon. Ma éccakára azonban némi enyhülésre van kilátás. Az esti hőmérséklet se szokott 20 fok alá süllyedni és az is csak hajnalban következik be. Azt mondják Texasban rosszabb, ott még melegebb és párásabb. Egyszóval minden utálatom ellenére a légkondícionáló folyamatos üzemben van.
A legjobb az egész itteni tartózkodásban a társaság és az, hogy nem kell 20 mérföldet utazni egy kocsmáért. Így hát a legtöbb esténk némi konszolidált alkoholfogyasztással telik el és olyan jól sikerültek ezek az esték, hogy több meghívást is kaptunk Dél Afrikába, amit ha Jóisten is segít egyszer még be is hajtok. Ám ezeknek az estéknek is megvan a böjtje, mert hétvégente az alváson kívül nem sok mindent szoktunk csinálni. De majd ezen a hétvégén csapunk valami csoportos kiruccanást, ha más nem a kocsmába. Kis csapatunk kelet európai szekciójából csak én(állandó jelleggel) és Nina( ritkábban) van képviseltetve az esti kis wala-walákon.
Hát ennyi lett volna.
Jók legyetek!